Chapter I/6

Bello!

Igen, Csütörtökön néztem a mozikban a Minyonokat, HAHAH   

Megérkezett az új rész, viszont ez a többivel ellentétben bővült valamicskével. 

Mostantól tudtok pipálni!

Bizony, mint látjátok, a részek alatt immár pipa lehetőség is van, így ha valakinek kevesebb ideje van, akkor nem kell kommentelni, elég, ha pipál egyet, abból én már tudni fogom. Az már nekem bőven elég lenne. Megköszönném. 

Hát és körülbelül ennyi a bővítettség 😂

A rész ugyanolyan, mint a többi, remélem tetszéseteket nyeri - már pipával is jelezhettek - , de ha nem, akkor sincs gond, a kritika az kritika, csak arra kérlek titeket, bántó ne legyen. Építő jellegű kritikákat befogadok, mást nemigazán. 

Kis kori sérelmek, blabla.

Ennyi lettem volna.

Hamarosan jelentkezem. 

Addig is sok ölelés nektek.xx

L.

  - What you feel only matters to you. It's what you do to the people you say you love, that's the only thing that counts.. - 
|Amit érzel, az csak neked fontos. De az, amit teszel azokkal az emberekkel, akiket szeretsz - ez az egyetlen dolog ami számít. |
|Hatodik rész|

Már magamban feküdtem, körül vett a mély csend és a gondolataim összekuszálódott szálai.

  Gil végig velem volt. A szó szoros értelmében. Végig. Mellettem. Kitartott, és én nem is tudtam róla. Felkavart ez az egész, néha átgondoltam, de volt, hogy tovább gondoltam, és beképzeltem dolgokat.   

  Úgy sem jössz be neki. - szólt a kis hang a fejemben. Pedig erre a lehetőségre is gondoltam, de aztán eszembe jutottak a szenvedései Eve miatt, s a többi, hogy mennyit volt maga alatt, amikor veszekedtek, és tényleg, hogy mennyire szerette a lányt. Nem érdekelhetem én. Hiszen.. Kiskorunk óta örök legjobb barátok vagyunk, ez sosem volt másképpen. Oké, az más tészta, hogy én többet is szerettem volna.. De amit nem lehet, azt nem lehet. Márpedig ezt nem lehet és nem is lehetett soha. Az Örök Barátok lényege, hogy valóban örökké maradunk barátok. És semmi több. Tudom, voltak pontok, amikor legszívesebben csak rávetettem volna magam, és csókoltam volna Gil-t életem végéig, de abból már kinőttem. Az évek során felfogtam, hogy ebből sosem lesz más, mint nagyon erős barátság. Arra is gondoltam, ahogy a mondások tartják, hogy "Barátságból lesznek a legjobb szerelmek", de másik meg már azt írja, hogy akik barátokból lettek szerelmesek, azok megszívták. Na, hülye internet.

  Lényeg a lényeg, hogy ezer gondolat közt is, még mindig eszembe jutott az is, hogy esetleg ő és én. 

  Sosem lesztek te és ő. - A tudatalattim tovább marcangolt, megráztam a fejem, de továbbra sem hagyott békén. Felültem az ágyban, és a mellettem lévő ételre néztem. Megígértem Abbey-nek, hogy visszatérek, de őszinte leszek, teljesen kiment a fejemből. Igaz, még csak este 7 volt, anyu már rég hazament, apuval azóta már kétszer beszéltem telefonon - megbizonyosodott róla, hogy 10 perc elteltével sem történt velem semmi -, ideje volt meglátogatnom, és megvalósítani a tervem.

  Szóltam anyunak, hogy hozzon több kaját, és bár ő azt hitte nekem kell - aminek felettébb örült -, el kell szomorítsam, hogy nem. Ugyanis Abbey-nek hozattam - amiről persze anyu nem tud, mert akkor belehalna a gondolatba, hogy mégsem vagyok éhes -, és a tervem az volt, hogy átmegyek hozzá, és ketten falatozunk. Hiszen, ahogy mesélte már rég nem ehetett senkivel, ezért gondoltam rá, hogy majd meghatódik, és kicsit közelebb kerülök hozzá. Mert ő nem rossz lány, sőt! A szülei azok, akik tehetnek mindenről, ami Abbey-vel történt.

  Negyed nyolc körül vettem magamon erőt, és ültem fel végre, hogy meglátogassam újdonsült barátnőmet. Bizony ám, a terv ez volt, de a folyosón beleütköztem egy - átlagon felüli - jóképű srácba, akinek a mellkasa állított meg. Felnéztem rá, azonnal észrevettem, hogy kórházi karszalag van rajta - tehát ő is beteg -, valamint a kusza haja volt az, ami egyből a szívembe lopta magát. A szeme smaragdzöldként ragyogott tökéletesen ívelt arcán, ajkai hívogatóak voltak, biztosan sok lány meg is kapta már az ízeit.

 - Bocs. - motyogtam megtalálva a hangom, ami a látványnak hála egy kis időre szabadságra ment. A srác ajkai félmosolyra - amolyan "macsós" grimaszra - húzódtak, és ebből egyből tudtam, egy nőcsábász. És mennyire igazam lett.

 - Nem gond, bébi. - villantotta rám vakítóan fehér fogsorát, olyan igazi "rossz fiú"-san. - Szeretem, ha belém esnek a csajok. - Vágtam egy grimaszt a bébi kijelentésére, valamint erre a roppantul fos csajozós dumára, majd kikerülve elindultam tovább a folyosón. Akármennyire is jól nézett ki, nem érte meg, hogy beleüssem az orrom.  - Hova mész? - kapta el a karom, és egészen közel húzott magához.

 - Mi közöd hozzá? - sziszegtem a fogaim között.

 - Ó, ideges cica. - mondta továbbra is félmosollyal, majd közelebb hajolva a fülembe súgott. - Ez tetszik.

  Hirtelen kirázott a hideg, amit remélem ő nem vett észre, nem akartam, hogy félreértse. Bár magam sem tudtam hogy kellene ezt érteni. Megrémisztett a fiú hirtelen közelsége, de nem mondom, hogy rossz is volt. Ilyen izgalom hidegrázás ment végig a testemen, teljesen a fejem búbjától a kis lábujjam végéig. Próbáltam távolodni, de a lábam nem hagyta. Csak álltam ott, és vártam. De nem tudom mire.

 - Név is társul a karmolós cica külsőhöz? - elengedett, de keze továbbra is a csuklómat tartotta.

 - Ne nevezz így. - rántottam ki határozottan a kezemet ujjai közül. Éppen fordultam volna meg, hogy visszarántsam magam a valóságba, amikor megtartott a vállamnál fogva.

 - Hé, hé! Cica. - kissé komolyabban nézett rám, már éppen szólni akartam, az ismételt "cica" megnevezésért, de úgy gondoltam, nem érek el vele most semmit. - Bocs. Én voltam útban. - hirtelen nem értettem mire mondja ezt, aztán leesett, hogy még a legelejére tért vissza. Amikor neki szaladtam.

 - Köszönöm! - bólintottam határozottan. Már amennyire tudtam. - Mondanám én is, hogy bocs, de én már közöltem az elején, kulturált ember módjára. - hangsúlyoztam a "kulturált" szót, mire a srác - akinek továbbra sem tudom a nevét - csak vigyorra húzta száját, és lazán oldalra fordította fejét, majd vissza rám.

 - Én is az vagyok. - végre nem hallottam a mondata végén a cica, vagy a bébi megnevezést. Kész öröm volt.

 - Eddig nem győztél meg róla. - vontam vállat, próbáltam kemény és határozott maradni, de volt, hogy megcsapta orrom az illata, akkor kicsit megremegtek a lábaim, de amúgy minden oké volt.

 - Miről akarod, hogy meggyőzzelek? - lépett közelebb, az orrom alá suttogta a szavakat, arcunk közel volt egymáshoz, mégsem ért össze. Ajkaim akaratlanul is szétnyíltak, levegőt sem mertem venni. Szemem az ajkára tévedt, majd ahogy mélyen a szemébe akartam nézni, boldogan vettem tudomásul, hogy ő is az ajkaimat bámulja. Akaratomon kívül is elvigyorodtam, amit a számat bámuló srác is észrevett, majd eltoltam magamtól, így kénytelen volt elengedni a derekam is. A fejemet ráztam, a vigyor továbbra is a fejemen volt, nem tudtam abbahagyni.

 - A nevem Blair. - direkt nem az előbb feltett kérdésére válaszoltam. Talán mert fogalmam sincs mit mondhattam volna.

 - Cica, úgy érzem te játszol velem. - nevetett fel, és őszintén, teljesen zavarba jöttem a mondatától.

  Ismét a fejemet ráztam, és én is felnevettem halkan, majd válaszra nem méltatva már meg is fordultam, és újból - sokadjára - indulni készültem. Most nem állított meg semmilyen módon, csak utánam kiáltott.

 - Az én nevem Matt.

  Nem fordultam hátra, csak óvatosan mosolyra húztam a számat, és tovább sétáltam Abbey szobája felé.

  A gyors találkozás után Abbey-nél töltöttem egy bő fél órát, amíg kellemesen megkajáltunk. Nagyon örült nekem, amikor meglátott az ajtóban hirtelen felpattant, de nem értette ezt az egészet. Elmeséltem neki, hogy miért jöttem, hogy azt akarom tudja milyen együtt enni valakivel. És hogy tudom miken megy keresztül éppen. Sírt, és a vállamra borulva adta ki magából a fájdalmat, örömmel vegyítve - ahogy ő fogalmazott -, de én nem bántam. Én is mindig nagyon szerettem kisírni magam Gil vállán, tudom, hogy segít, és utána sokkal jobb lesz, bármiről is legyen szó. Abbey-nél is így lett, mosolyogva emelkedett fel a vállamról, majd szorosan ölelni kezdett. Visszaöleltem, és hagytam, hadd térjen magához. Úgy csináltam, ahogy Gil-től tanultam. Tudta mit mikor kell tennie velem, és ez nekem is bevált Abbey-nél.

  Anyu csoda finom grillezett csirkét vett az egyik kajáldában, sült krumplival, és még rostos levet is hozott. Remek szülő. Abbey örült az ételnek - elmondása szerint a kórházi kaja borzalmas, és nyugodtan közöltem vele, hogy tudom -, de még inkább nekem, és a gesztusomnak. Nekem nem esett nehezemre, neki viszott annál inkább jót tett. Már nem láttam olyan szomorúnak akkor sem, amikor beléptem a szobába, hát még most, ezek után. Holnap mindenképp meg kell kérdeznem a nővéreket hogy milyen volt!

  Nyolc óra körül - plusz-mínusz pár perc - mentem vissza a szobámba, és pont akkor értem be, amikor csörgött a telefonom. Hatalmasabbnál hatalmasabb bánatomra nem az volt, akit vártam - Gil - hanem anyu, de ettől függetlenül még boldogsággal szóltam bele.

 - Háló? - vettem fel.

 - Blair, kicsikém, jól vagy? - hallottam, ahogy a háttérben ment a TV, ebből gondoltam, hogy valószínűleg a nappaliból hív, és bizonyára apu nézi a focit.

 - Remekül anyu, minden rendben. Holnap lesznek vizsgálatok, és ha minden igaz nem is leszek bent egy hétig. - meséltem el gyorsan, amiket anyu távozása után tudtam meg, de közben azt is tudtam, mindig beszél a dokimmal. Mindig előttem tudja mi van velem, és mik lesznek még. Ő ezt nem tudja, de egyszer elszólta magát a doki bácsi, hogy anyu mindig hívja a hogylétemről. Megígértem neki, hogy nem árulom el, ha ő sem engem, hogy tudom. Megegyeztünk.

 - Ez csodás! - hallottam hangján az őszinte örömet. Hát persze, ennyi év szenvedés után ezek a szavak kész megváltások nekik.

 - Otthon mi újság? - kérdeztem, miközben az ablakhoz sétáltam. Felültem az asztalra, és néztem, ahogy alattam jár-kel a rengeteg ember. Mint a hangyák, akiknek felbolygatták a bolyukat. Szerettem így nézni őket. Jó volt, hogy én láttam, de ők nem láttak engem.

 - Apád focit néz, én meg most teregettem ki. Szokásos.

  Éppen kérdezni akartam a meccs eredményét, hogy legyen valami téma, amikor kopogtak az ajtómon, és amint megláttam, hogy ki az, a szemem kikerekedve maradt.

  Az újonnan megismert Matt állt a küszöbömön - amit már ki is nyitott -, és az ajtófélfának dőlve figyelte minden mozdulatomat. Persze pajzán mosollyal.

  Tudtam, hogy nem fog távozni, ha villámokat szórok a szemeimmel, és nagyon dühösen nézek rá, ezért arra jutottam, le kell ráznom anyut, hogy elküldhessem a srácot melegebb éghajlatokra. 

 - Anyu, ez tök jó. - mondtam mosolyogva, bár fogalmam sem volt anyu éppen mit mesél nekem a vonal tuúsó végén a fociról. Amiről én kérdeztem. Hm. 

 - De, hát éppen azt mondom, hogy lehet kikap apád kedvenc csapata! - hangja kicsit felháborodott volt, és meglepett, gondolom részben azért, mert éppen leéljeneztem apu kedvenc csapatának bukását. Na szuper. 

 - Öhmm.. - kerestem a szavakat - Én arra értettem, hogy tök jó, hogy ennyit mesélsz, pedig én csak egy egyszerű kérdést tettem fel. - húztam ki magam a szarból, és a mondat végén fel is nevettem, hogy tompítsam a helyzetet. Szerencsére sikeresen bevált, ugyanis anyu is felnevetett.

 - Azt hiszem kicsit beszédes vagyok ma. - kacagott anyu. 

 - Észrevettem. - kacagtam fel én is, bár én - anyuval ellentétben - a zavarom miatt. - Anyu, most mennem kell. 

 - Hova? - áh, tudtam, hogy rákérdez. 

 - Hív a mosdó. - fejeztem ki magam szépen, ez a trükk mindig beválik. Végül is nem mondhatja, hogy ne menjek mosdóba, mert inkább beszélgessünk, és pisiljem össze magam!

 - Rendben drágám, még beszélünk majd. - hallottam hangján az édes mosolyát. - Gil? - ahogy rákérdezett a szívem kihagyott 6 ütemet, a légzésem szabálytalan lett, pupilláim kitágultak. Jó kérdés. Gil természetesen biztosan a barátnőjével van, és éppen egymást """""kutatják""""" belülről. Valamilyen formában. Pf, szarkazmus. 

 - Nem tudom, biztosan más dolga van. - próbáltam gúny nélkül mondani.

 - Ne szomorkodj, holnap is lesz nap. - próbált vigasztalni anyu, de hiába. Nem számít, hogy holnap is lesz nap, ha én ma vártam végig, hogy elmondhassam neki, mennyire köszönök mindent, és szorosan ölelni. De...Ez az én szerencsém, ami sosem volt. 

 - Jó éjt. - búcsúztam el, ahogy anyu is, majd letettük, és végre koncentrálhattam a jóképű, ám felettébb kanos srácra az ajtómban. 

 - Siess a mosdóba. - vigyorgott rám, majd közelebb jött, és egyenesen az ágyamra ült.

 - Mit akarsz? - kérdeztem kicsit sem kedvesen. 

 - Már meg sem lehet látogatni? - kérdezte álszenten, de én átláttam rajta. 

 - Nem akarom, hogy meglátogass. - fontam karba kezeimet.

 - Dehogyis nem akarod te. - vigyorgott rám ismét. - Tetszem neked. - mondta, belőlem meg kitört a nevetés, és könnyezésik vihogtam magam. Kezdtem zavarban érezni magam, hogy ennyire kinevet szegényt, de nem bírtam abbahagyni. - Komolyan mondom. - tényleg komolyan nézett, ezért én is komolyan néztem fel rá könnyesre nevetett szemeimmel. - Fogadjunk. - nyújtott kezet.

  Mivel teljesen meg voltam arról győződve, hogy soha a büdös életben nem leszek belé szerelmes, ezért megragadtam a kezét, és jól megráztam, hogy hitelesebbnél hitelesebb legyen a dolog. 

 - Fogadjunk. - mosolyogtam rá. Hát akkor fogadtunk.