Chapter I/5

Sziasztok!

  Ehhez a részhez is csak annyi hozzáfűzni valóm lenne, mint a többihez. Van benne pár helyesírási hiba, helytelenség, etc. Ezeket most sem javítottam, mert utálom a saját írásaimat visszaolvasni - de ezt már tudjátok -.  Nagyon sajnálom, de tényleg semmi testi - és lelki - erőm nincs már ahhoz, hogy még visszaolvassam, és javítgassak. Kérlek titeket, hunyjatok felettük szemet, vagy ha mégsem, akkor írjátok meg kommentben, és mint már korábban említettem, én majd az utolsó rész közzététele után kijavítom midet. De csak akkor. Korábban nem tervezem.

Még annyit fűznék hozzá, hogy a következő rész publikálását még nem tudom biztosra. Ugyanis - már készen van, de - abban még van mit javítani, és most a lelki állapotom nem egészen stabil. Tehát elnézést kérek tőletek ezért, hozom amint tudom.
Remélem elnézitek nekem.
Hamarosan érkezem.
Sok ölelés.xx
L.

|Ötödik rész| 

Nem éreztem mást, csak meglepettséget, tengernyi szeretetet, és némi haragot. Meglepett voltam, hogy Gil ilyenre képes, valamint, hogy eddig titokban tudta tartani előttem. Szeretetet éreztem iránta, és elkönyveltem magamban, hogy nála jobb barát - ember - nincs a világon sehol. És haragudtam magamra, amiért nem jöttem rá, hogy a legjobb barátom végig mellettem volt, minden jóban, rosszban - legrosszabban - , és én sehogy sem viszonoztam neki. Mármint, persze, meghallgatom, ajándékozom, és rendes barát dolgát végzem, de ezek megközelítőleg sincsenek ahhoz, amit ő tett.

  Hálám az egekbe szökött, annyira vigyorogtam már, hogy a fogaim lassan a fülemig értek fel. Anyu továbbra is meglepetten nézett, gondolom ő nem tudta, hogy én nem tudtam, amit tudnom kellett volna. A takarómat markolásztam, és majd kicsattantam a bőrömből. A fájdalomról teljesen elfeledkezve ki akartam kelni az ágyból, de meggátoltak az infúziók, amik körbefogtak. Minden jókedvem elszállt, amikor visszatértem a föld nevű borzalomra, és láttam milyen körülöttem a világ. A fehér kórterem legékesebb darabja az édesanyám volt mellettem, a többi mind unalmas, és másolat. Megszokott bútorok, székek, falak, ajtók. Minden szoba ilyen. Pedig pont, hogy nem kellene. Különlegessé kellene tenniük, hogy azok, akik ide keverednek mindenfajta kellemetlen okból kifolyólag, azoknak ne teljesen keservesen teljenek a percei, hanem kicsit érezhesse, hogy ez a hely nem ragadta ki a társadalomból undorító fehér falak közé. Színek kellenek, vidám dolgok, mosolygó ápolók és doktorok. De ez nem így megy. Sosem így ment.

 - Gil mikor jön? - kérdeztem kizökkentve magam a saját gondolataimból.

 - Nem tudom pontosan. Kérsz valamit? - aggódó anyuka stílusba váltott, ezért innentől nem gondolkodhattam már, mert akkor észrevenné, hogy nem figyelek.

 - Pisilnem kell - mondtam keservesen, mire anyu a hosszú zsinóron felvezette tekintetét a tasakhoz, amiben pötyögött a folyadék, egyenesen a testembe.

 - Megoldjuk - állt fel, és kisietett. Egy nővérkével - pontosabban Rose-al - tért vissza, aki azonnal a segítségemre sietett, és segített felállni.

 - Nem érzem a lábam. Fáj - szóltam neki, amikor már az ágy szélén ültem, és éppen állított volna fel.

 - Az nem jó.. - motyogta gondolkodva. - Hozok egy tolószéket, rendben? - mosolygott rám kedvesen, mire bólintottam.

  Így van ez. Magában sajnál, de ezt nem mutathatják. Mosolyogni kell, hogy mi betegek ne lássuk ami bennük van. Pedig nem minden orvosi dolgozó erős lelkileg. Vannak nagyon gyengék, akiknek az utolsó cérna is megremeg, de nem szakadhat el. Figyelniük kell. Ránk.

 -  Itt is van - jött be ismét a széles ajtón a fehérbe öltözött hölgy, maga előtt tolva az előbb nevezett tárgyat. Utáltam. Kényelmetlen volt, kicsi, és zörgött amikor ráment valamire a kereke. - Így ni - ültetett bele végleg Rose, mire egy bátorító mosolyt villantottam felé. Megérdemli.

  Késő délután volt már, éppen a sablon csatornákat váltogattam a falra feltett TV-n. Unalmas, minden csak ismétlés, láttam már mindet. Anyu elment a közeli boltba, közben már apu is járt bent, csak haza is ment, hogy azért ne legyen elhanyagolva semmi. Az asztma dokim is meglátogatott már, és kedvesen az egészségem felől érdeklődött, rokonok jöttek és mentek, csak egy személy nem jött azóta sem. Akit a legjobban vártam. Gil Lewis.

  Nem jött, nem is hívott, nem üzent. Biztosan más dolga volt - Eve -. De nem hibáztatom, hiszen éjszaka mellettem volt, és vigyázott rám. Teljesen megértem, ha kicsit ki akar kapcsolni, de valamilyen kis ördögi rész az agyamban azt súgta, Eve-vel van. Nem akartam hinni neki, de gondolnom kellett rá, mint lehetséges tény. Az egyik leglehetségesebb, azt hozzáteszem. Próbáltam nem rá gondolni, nem minden második percben az ajtót bámulni, vagy éppen ki az ablakon, de nem ment.

  Vártam rá.

  Vártam, hogy megszorongathassam, annyira, amennyire még soha senkit. Meg akartam neki köszönni mindent, amit eddig értem tett. A vállára borulni, és sírni. Érezni az illatát, szorosan bújni hozzá, el sem engedni. De csak a párnám volt jelen, akit ölelgethettem.

  Anyu még mindig nem ért vissza, már kezdtem érezni a lábamban folyó életet, ezért gondoltam egyet, és felültem a nyikorgó ágyon. Papucsot húztam, és kicsoszogtam a folyosóra. Jobbra-balra tömött folyosó, szaladgáló fehér ruhások, papírokkal. Gyerekek, szülők, felnőttek, barátok, ismerősök. Random elindultam a jobb irányba, benézve minden szobába. Viszont az egyiknél meg is álltam.

  Egy lány ült bent, az ágya megágyazva, talán még unalmasabb és élettelenebb szoba, mint az enyém. Csak ott ült az ágyon, törökülésben, és nézett maga elé. Nulla érzelem, se mosoly, se könnyek. Csak bámulta a földet. Haja vörös volt és göndör, hosszan leért a derekáig. Lejjebb tévedt a tekintetem, és megláttam a csuklóját.

  Jaj ne!

  Vágások voltak rajta, nem kicsik és nem is egy. Láttam mellette az ágyon a fásli, amivel bizonyára be volt kötve. De hát miért vette le? Láttam bánatot a szemében, de elnyomták az én könnyeim. Szenvedő alakja olyan nyugodt volt, de tudtam, belül robban. Átéreztem a helyzetét. Viszont olyan kicsi volt és törékeny. Velem egyidős lehetett. Vékony volt, rettentően vékony, szeme beesetten, viszont csodás barna színben ragyogott, ujjai hosszúak voltak, álla hegyes, szája a testéhez képest telt.

  Egy nővérke állt meg mellettem.

 - A neve Abbey. Egy hete került hozzánk, amikor elég durva gyilkossági kísérletet tett magán. Száguldó mentős hozta be, épp hogy túl élte. De mint látjuk nap mint nap, ő ennek nem örül annyira, mint mi - sóhajtott egyet, majd folytatta. - Abbey aranyos lány, ha éppen nem csak ül és néz, mint most, történeteket ír egy füzetbe, amit senki sem olvashat. Még a szülei sem tudják mit ír, és miről, de hagyják, mert jót tesz a lánynak. Ők ezt állítják. Néha mosolyog közben, de még mindig jobb, mint így látni - ekkor a zárt üveg ajtón keresztül a lányra mutatott. - Láttam róla régebbi képet, gyönyörű lány. Nem tudjuk mi történt vele, amiért ilyen drasztikus változásba esett, mert senkinek nem mond semmit, szüleinek sem. Sőt, szinte semmit nem tudnak róla - száját húzta el - Körülbelül két éve lehet ilyen - fejezte be mondandóját, majd most először rám nézett - Miért álltál meg?

 - Megláttam, és.. - nem tudtam befejezni, inkább a könnyeimet töröltem le arcomról. - A keze.. - makogtam szavakban.

 - A keze rettenetes, de bekötöttük.. - félbehagyta amit mondani akart, mert ekkor gondolom meglátta, hogy a lány csuklója szabadon van. Benyitott hozzá, engem meg azonnal megcsapott az állott szag. Biztosan nem nyit ablakot, és az ajtót is mindig zárja. - Abbey! Mondtam, hogy ne vedd le magadról. Így szabadon áll a seb - fogta a nővérke a fáslit, és tekerni kezdte Abbey kezére.

 - Azt akarom, hogy lássa a világ mit tett velem! - akadékoskodott Abbey, nem hagyta, hogy rátekerje.

 - Abbey kérlek! - szólt rá a nő. Beléptem kettőt, hogy közelebbről láthassam. A lány észrevett, és nyugton maradt kicsit, a nővér kihasználta, és gyorsan rátekerte az anyagot.

 - Ő? - nézett rám Abbey, de a kérdést a nővérnek tette fel.

 - Én Blair Waldor vagyok. - mondtam, majd kezemet nyújtottam, amit ő nem viszonzott, ezért csak sután visszaejtettem magam mellé a karom.

 - Miért van itt? - engem nézett továbbra is, de nem beszélt hozzám. Zavaró volt, de megértettem a helyzetét. Végül is egy idegen voltam.

 - Csak benézett hozzád, Abbey. Ne félj, rendes lány - mosolygott rá a nővér. - Maradhat? 

  Abbey nem szólt, csak óvatosan bólintott, tekintetét nem szakította el rólam. A nővérke kiment, én pedig tanácstalanul maradtam ott. Nem is akartam maradni! Csak benéztem, mert kíváncsi voltam a lányra. Ahj, Blair, és az a kotnyeles fejed.

 - Leülhetek? - kérdeztem, miközben egy székre mutattam. Ismét bólintott. - Tudom min mész most át - próbáltam csevegni.

 - Nem tudod - szólalt meg monoton hangon.

 - Jobban, mint gondolnád - hajtottam le a fejem egy pillanatra.

 - Dehogy tudod! Senki sem tudja. Nem értenek meg. Senki - fejét rázta, miközben a fáslit piszkálta a kezén.

 - Na jó, ennek nincs értelme - álltam fel kissé idegesen, amikor rám szólt.

 - Ne! - megálltam, és felé fordultam. - Ne menj el kérlek. Egyedül lennék - lehajtotta fejét, én pedig visszaültem a székre. - Ne haragudj - nézett rám, én pedig hallgattam csendben. - Csak egyszerűen nem hiszem el - fejét rázta ismét.

 - Hidd el - mosolyogtam rá kedvesen. - Tudom milyen csak lenni itt, egyedül, és azon gondolkodni mi miért történt. Hogy miért ilyen elcseszett az életem, és hogy miért kaptam én ezt. Miért nem élhetek boldogan, és miért nem lehetek normális. Vagy éppen, hogy miért vagyok ennyire normális.. - ezt inkább magamnak jegyeztem meg. - Hogy miért szegény szüleim sínylődnek, és miért nem értenek meg. Miért hiszik azt nekem könnyű, és miért bántanak. Miért közösítenek ki, és miért sajnálnak. Hogy miért vagyok ekkora szerencsétlenség, és miért nem születhettem másnak - fejeztem be egy hatalmas sóhajjal. - Tehát tudom. 

 - Hű - Abbey álla leesett, amikor tudatosult benne, mennyire átérzem a helyzetét. Gondolom. - Te miért vagy itt? - tárta szét karját.

 - Asztma roham. Szokásos - már csak legyintettem egyet.

 - Szokásos? - vágott értetlen fejet.

 - Olyan sok volt már - magyaráztam meg. 

 - Hű - úgy látom ő "hű" formájában szokott ámulni. - A szüleid?

 - Apukámnak haza kellett mennie, anyukám pedig boltba ugrott le, testvérem nincs. Én meg unatkoztam, sétáltam a folyosón, a többit meg már tudod.

 - Neked legalább jók a szüleid - hajtotta le ismét fejét. Azonnal rákaptam a titokzatos szálra, és érdekelni kezdett, főleg azok után, amit a nővér mesélt róla.

 - Mert neked nem? - kérdeztem kedvesen, mégis szomorúan. 

 - Nem - válaszolta kurtán. Itt kisebb csönd következett, mert én nem akartam erőszakosnak tűnni, és újra rákérdezni, hagytam, hátha maga szólal meg. És lásd, igazam lett! - Bántanak, korlátoznak, nem hagynak élni. Kiabálnak velem, nekik semmi nem jó, kevés vagyok hozzájuk. Apám részeges, anyám egy kísértet. Apu egy bankban dolgozik, anyu óvodai kisegítő - azért felfigyeltem rá, hogy bármennyire is utálja szüleit, még mindig anyunak és apunak hívja őket - Nincs rossz életünk anyagi szempontból, de engem szégyellnek. Nem szeretnek úgy, mint egyetlen lányukat. Nem foglalkoznak velem, nincs rendes életem. Megkeserítik minden percemet.

 - Hogy bántanak? - kérdeztem rá arra a dologra, ami nem hagyott nyugodni. Az erőszakra.

 - Vernek. Kiabálnak. Korlátoznak - sorolta. - És nem csak sima pofont értek a verés alatt - felnézett rám, majd válláról lehúzta a felsőjét, amin tényleg egy lila folt volt. Ujjak nyoma, ami erős szorításra utal.

 - Szóltál bárkinek is? - háborodtam fel a látottakon.

 - Dehogy. Azt mondták nem vagyok méltó arra, hogy bárkinek is bemocskoljam őket. Kevés vagyok lányuknak, ezért bántanak. Nem szeretnek. Szinte egy kutya vagyok otthon - Abbey az "otthon" szót undorral mondta ki, nekem meg a szívem szakadt meg. 

 - Etetnek rendesen? - kérdeztem a következőt, mert azzal magyarázható lenne a vékonysága.

 - Mikor hogy - vont vállat. - Velük nem ehetek, csak külön. De amúgy bármit ami otthon van. 

 - Miért nem ehetsz velük? - furcsállottam. 

 - Az előbb említett "kevés vagyok hozzájuk" dolog miatt. 

 - Nem értem mitől lennél te kevesebb náluk...

 - Nincs tehetségem úgy körülbelül semmihez. Nem éneklek szépen, táncolni se tudok, politizálni sem, semmi. Úgy ítélték meg, hogy hasztalan vagyok. De legalább van fedél a fejem felett. Erre nem panaszkodhatom - húzta el a száját.

 - De minden másra igen - mondtam, mire csak vállat vont. - Nem értem, ha etetnek, vagyis hagynak neked enni, akkor miért vagy ilyen.. vékony - néztem végig rajta, és tisztán lehetett látni a pizsama felső alatt megbúvó vékonyka testet.

 - Én magam akarom így.. - mondta halkan. 

 - Abbey ne tedd magad tönkre miattuk! 

 - Szánalmas vagyok, hasztalan és kevés. Mit vársz, majd boldog leszek? - tárta szét a karját, így még jobban láttam, hogy lóg rajta az anyag. 

 - Akár. Barátaid vannak? - félve tettem fel a kérdést. 

 - Nincsenek - fejét rázta. - Te beszélsz velem normálisan csak. Mások kiközösítenek és pletykálnak. Mocskos dolgokat beszélnek rólam. Csúfolnak és piszkálnak - Abbey mindezt rezzenéstelen arccal közölte velem, mégis fényleni kezdett a szeme, tudtam, rengeteg a ki nem sírt könnye. 

 - Tudom milyen.. - sóhajtottam visszaemlékezve, hogy mellettem csak Gil tartott ki a legelejétől. Sokan csúfoltak és bántottak, de ő mindig megvédett. Most még jobban látni akarom.

 - Jó veled így beszélgetni, Blair - mosolyodott el végre, most először, amióta látom. 

  Körülbelül még fél órát voltam Abbey-nél, aztán visszajöttem, mert a gyógyszeremet be kellett vennem, és anyu is hamarosan érkezett. Ha nem talál a szobában, riaszt mindenkit. Megígértem neki, hogy még meglátogatom, őt is tovább bent tartják, és bizonyára engem is a kivizsgálások miatt. 

  Anyu még nem volt a szobában amikor beértem, ezért óvatosan leültem az ágyra, és a gyógyszerekért nyúltam. Kezdtem már éhes lenni, amikor hirtelen eszembe jutott valami. A telefonomért nyúltam, ami a kis szekrény feletti polcon volt, majd hívtam anyut.

 - Baj van? - kezdett azonnal riadt hangon. 

 - Nem, anyu, semmi baj. Csak kérni szeretnék valamit. A boltban vagy még?

 - Igen, elromlott valami riasztó a bejáratnál, és addig nem engednek ki senkit, nehogy lopjon - regélte anyu. 

 - Ez remek! Tudnál hozni mindenből többet, amit vettél?

 - Miért? Éhes vagy? - hallottam a hangján, hogy megörül, ahogy az éhes szót ejti ki.

 - Igen - hazudtam. 

 - Persze, drágám, viszek többet.

 - Köszi anyu. Szia! 

 - Sietek. Puszi - majd letettem.