Chapter I/4

Sziasztok, drága Olvasók!

Köszöntelek titeket, újra itt. Megérkezett a következő rész, remélem elnyeri tetszéseteket, ugyanis gyorsan kellett írnom. Most biztos van - vagy nem - , aki azt kérdezi, miért írtam gyorsba a részt. Igazából már hozzám is elérkezett a nyári szünet, de ez nekem nem egyenlő azzal, hogy otthon döglök, és semmittevésbe ölöm minden pillanatom. Valóban vannak ilyen napok, de nem sok. Ezt nem úgy értem, hogy agyon dolgozom magam - azt is, de az Júliusban lesz, nyári munka -, hanem, hogy sokat vagyok távol. Rokonoknál, barátoknál, itt-ott, kirándulni, mindenfelé. Közben Zumba oktatásra is járok, családi házban lakom, ami azzal egyenlő, hogy házimunka is akad rengeteg, tehát összességében semmi időm nem marad magamra  - illetve a blogra sem -.  

Bizonyára nektek is feltűnt a részben pár helyesírási hiba, amiért itt és most elnézéseteket kérem. Nincs erőm újraolvasni, és amúgy is utálom visszaolvasni a saját írásomat. Nem igazán szoktam, ezért vannak néhol elütések, vessző kihagyások, etc. Tehát, elnézést ezekért, talán később, amikor az utolsó rész is megosztásra került, visszaolvasgatom, és kijavítom ezeket. 

Na, de nem is csacsogok többet, mert a végén még elkattintotok innen, és még a részre sor sem került!

Már megint, mennyit írtam, pedig csak két sorra terveztem. Na hát!

Na, de elég is belőlem, íme a következő rész. Ha időtök, és kedvetek engedi kérlek hagyjatok nyomokat, kommenteket, a chat is aktív, ott is írhattok. Köszönöm szépen a plusz feliratkozót, sokat jelent nekem. 

Ennyi lettem volna.

Hamarosan érkezem.

Sok ölelés.xx

L.

|Negyedik rész|

A rekedt, és ideges női hangtól szinte a hideg rázott, és biztos voltam benne, hogy már hallottam valahol. Ijedtemben azt sem tudtam mit tegyek, sosem kiabáltak fel még hozzám - pedig titkon még mindig a szőke herceget várom, akinek leereszthetem hosszú hajam, ami ugyan még ritka rövid, de rajta vagyok a dolgon - ráadásul nem nő. Megrettenve álltam fel, tettem le a - még alig elfogyasztott - kajám a kis asztalra, és sétáltam óvatosan a korláthoz. Lehajolva osontam a korlát széléhez, hogy én ugyan lássam őt, de engem lentről ne láthassanak. Kitátott szájjal egyenesedtem fel, és meredtem a lent álló hölgyre. 

 Hosszú barna haja a melle alá ért már - jól megnőtt, mióta utoljára láttam -, rövid nadrágot viselt, és durván szoros fehér toppot, ami rendesen kiemelte azt, amit neki szánt egykor a jó Isten. Mindig is féltékenykedtem rá, amiért olyan csodás alakja van, és még szép is. Viszont a flegma stílusát utálom. Nem volt ő mindig ilyen, amikor gimibe kezdtünk járni - igen, már akkor követte Gil minden egyes lépését - akkor volt egy lány társaság az évfolyamán, akikkel barátkozni kezdett, és olyanná vált, mint azok a csajok. Bántam, mert Eve remek lány volt, jókat beszélgettünk, de aztán ez a lány banda rossz hatással volt rá, aztán meghódította Gil szívét is, ezzel megszakítva mindent. Magának akarta Gil-t, el akarta venni tőlem, mindig mondta neki, hogy ne barátkozzon velem, mert rossz hatással vagyok rá, de Gil mindig mondta neki, hogy ő már pedig nem fog elpártolni tőlem. Hálaistennek tökéletes barát, ezért sosem rettegtem attól, hogy magamra hagy. Néha meginogtam, és féltem, hogy a barátságunknak vége, de sosem okozott csalódást. 

 Tehát visszatérve a lányhoz, aki még mindig ott állt, dermedten, és meg sem mozdult, a reakciómra várt, de még a szájtátáson kívül nem kapott sokat. 

 Fogtam magam, lerohantam a lépcsőn, ki a bejárathoz. Közben hallottam még, hogy kiabáltam a nevem, biztosan nem tudta hová tűnhettem, de hamarosan rájött, amikor megjelentem a bejárati ajtóban, és egyenesen felé lépkedtem. 

 - Mit akarsz, Eve? - szóltam azonnal, ahogy közelebb értem hozzá. - A szüleimnek szerinted majd mit mondok, ha kijönnek? Felelőtlen vagy, és.. - kezdtem a szónoklatomat, de közbe szólt. Mint mindig.

 - Nem azért jöttem, hogy kioktass. Elegem van belőled, és a szokásos beleszólásaidból. Miattad szakított velem Gil. - itt hüppögni kezdett, amit már majdnem bevettem, de aztán folytatta. -  Ha te nem lennél, minden sokkal szebb lett volna. De te mindig útban voltál, és már elegem van. A te hibád minden. - teremtett le egy pillanat alatt.

 - Na ide figyelj, Eve. Először is válogasd meg a hangnemed velem szemben, mert te jöttél az én házamhoz riogatni, a zsarukat is hívhatnám. Másodszor pedig ne akard rám kenni ezt az egész szart, mert erről egyedül te, és a rohadt féltékenykedésed tehet. Na meg persze az, hogy csak érdekből voltál Gil-el, pedig őszintén szeretett. Eljátszottad az esélyeket. - vontam vállat. Én nem akartam veszekedni, de magamat meg kellett védenem. Nem kenheti rám azt, amit nem követtem el. A végén még elterjedne rólam valami.

 - Fejezd be. - rikácsolt rám. - Azért jöttem, hogy én oktassalak ki, nem azért, hogy te engem. Ne vágj vissza folyton, és ne magyarázd meg a dolgokat. Semmi sem vagy hozzám képest, te nekem ne dumálj. - tipikus cica hiszti. 

 - Menj el, amíg szépen kérem, jó? - kezdtem érezni az asztma hatásait a tüdőmben, éreztem, ahogy nehezedik a légzésem. A mellkasomra tettem a kezem, és próbáltam kicsit megnyugodni, de egyáltalán nem segített a tény, hogy Eve éppen előttem áll, és nekem pampog arról, hogy ő mennyire klassz én meg mennyire fos. 

 - Te engem nem küldhetsz el, kis hülye! - kiáltott rám. 

 - De én igen. - szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Gil.

 - Gil. - suttogta Eve azonnal, kissé megrémülhetett, ám bár én sem tudtam, hogy került ide Gil. - Ez nem az, aminek gondolod. - mentegetőzni kezdett. Regélt egy sort, hogy azért jött, mert hívtam, aztán hogy kiabálni kezdtem vele, majd ő is kikelt magából, mert megelégelte, hogy ordítozok rá, tehát mindent a fordítottjáról mesélt el, miközben Gil csak karba font kézzel hallgatta. 

 - Eve, elég már! - szólt rá Gil  kicsit indulatosabban. - Mind kamu. - tárta szét a karját. - Hallod, te komolyan azt gondoltad, hogy majd neked fogok hinni, azok után ami történt?

 - Nem gondoltam, tudtam. Nem hazudok, bébi. - akármennyire rosszul is voltam, egálban volt perpillanat azzal, ahogy Eve lebébizte Gil-t. Komolyan. A hányás kerülgetett.

 - Kussolj már, az isteni! - kiáltott rá Gil. - Menj már el, jó?

 - De nem akarok. Látni akarlak, és érinteni! - megint  jött a hamis hiszti, az állkönnyek, etc.

 - Srácok.. - mondtam halkan, de senki nem figyelt rám, veszekedtek. 

 - Gil, hallgass már meg! - kiáltotta Eve.

 - Már annyi esélyt kaptál, Eve! - kiáltotta vissza Gil.

 - Srácok. - szóltam kicsit hangosabban, de semmi reakció.

 - Beszéljünk, kérlek. - Eve teljesen kiesett a szerepéből, már toporzékolt, és a kezét nyújtogatta Gil felé.

 - Menj el innen! - kiabált rá Gil.

 Ekkor éreztem, hogy hirtelen meginog alattam a talaj, zúgni kezdett a fejem. A következő pillanatban már a földön feküdtem, arcon érezte a beton érdes felületét, a fejem még mindig lüktetett, nem éreztem a testem, kezdett minden homályos lenni. 

 Gil guggolt mellém, Eve-t nem láttam merre volt, mert a fiú mellettem az arcomat maga felé fordítva beszélt hozzám. 

 Jól vagy? - láttam, ahogy tátogta, hallani nem igazán hallottam. Éreztem, hogy szépen lassan elájulok, de nem ijedtem meg, volt már ilyen többször is. 

 Minden rendben lesz! - láttam rajta, hogy már ordít, csodálkozik miért nem válaszolok, csak bambán meredek magam elé. Ekkor gyorsan felállt, és beszaladt a lakásba. Az arcom az ajtó felé volt fordulva, láttam, ahogy becsapja az ajtót.

 A mellkasom elnehezült, ahogy kapkodtam a levegő után. Szörnyű érzés ez, amikor vennéd a levegőt, de egyszerűen nem jön a tüdődből semmi szusz. A kezemet próbáltam mozgatni, de már nem bírtam, éreztem, ahogy szépen lassan csukódik a szemem. 

 Utoljára azt láttam, ahogy Gil rohan ki, mögötte anyu és apu rémült arca. 

 Aztán csak a nagy feketeség.

 Ébredésem a kórházban kezdődött, a megszokott fehér plafont pillantottam meg elsőnek, mint mindig. Jobbomon anyu ült, az ágyra hajtotta fejét, és mivel a teste egyenletesen emelkedett, gondoltam biztosan alszik. Nem is nagyon akartam felkelteni, ezért csak óvatosan próbáltam nyújtogatni a lábam, mozgatni kicsit, de nem ment. Még teljesen gyenge voltam a roham után, a szemem sem nyílt ki teljesen, a karom mintha ólomból lett volna, a fejemet pedig még mindig hasogatta a fájdalom éles ereje. Jobb oldalamon, a szék mellett, amin anyu volt, gyümölcsök sorakoztak minden mennyiségben, ebből tudtam, hogy nem megyek haza azonnal. Kiadós vizsgálatok, orvossal kell majd beszélnem, megkérdezi mi történt, mert anyuék biztosan nem tudták elmondani, hiszen csak az a borzalmas boszorka és Gil voltak jelen. 

 Gil!

 Nem voltam benne biztos, de titkon reméltem, hogy velem maradt az éjszaka, és itt dekkolt mellettem arra várva, hogy mikor ébredek már fel, mint valami csöpögős sorozatban. De hát persze ebben biztos voltam, hogy feleslegesen beszélem be magamnak, mert tutira vettem, hogy hazament, és Eve-vel foglalkozott. A csaj biztosan már a kórházba sem engedte utánam, Gil meg nem akart feszkót, ezért inkább nem jött. Erre gondoltam. Talán majd ma meglátogat, esetleg, de azt sem bánom ha nem. Ilyen borzalmasan nem szeretem ha látnak, otthon vagyok ilyen állapotban csak, amikor felkelek, vagy amikor rohamom van, akár kisebb, akár nagyobb. Anyuék láthatnak csak így. Láthatnának. 

 Óvatosan kinyújtottam a karom, hogy elvegyem a mellettem lévő teletöltött vizes poharat. Borzalmasan szomjaztam, egész éjszaka kómában feküdtem, nem hiszem, hogy nekiálltak itatni, az infúziók, amiket sorban kötöttek rám, azok meg nem igazán oltják a szomjam. Éreztem, hogy a karom erőtlen, de próba szerencse alapon megszorítottam az üveget, ahogy csak tudtam, és emelni kezdtem magam felé. Már fél úton jártam, amikor hirtelen elhagyott minden maradék erőm, a pohár pedig széttört a kockázott padlón, reméltem, hogy anyunak semmi baja nem lett. 

 - Blair! - ez volt anyu első reakciója, majd a meglátta a földön szétterülő tócsát, aztán nem foglalkozva azzal, szorosan magához vont. - Ó, drágám! Minden rendben? Szomjas vagy? - engedett el, majd fogta a fejem felett függő telefont, és hívta a recepciót. - Igen, én. Megint. - sóhajtott. - Víz ömlött csak ki. Nem, semmi. Rendben. Megyek. Viszlát! - majd letette. - Megyek, hozok felmosót, és összeszedem a szilánkokat. Itt van víz. - adott elém egy üveg vizet, majd szívószálat helyezett bele. Hát, igen, rengetegszer kitapasztalhatta már, ezért megrögzötten hord magánál szívószálat, minden táskájában. 

 Anyu eltűnt az ajtó mögött, gondoltam most már nyújtózkodhatok. Megpróbáltam, de fájt, ahogy zsibbadt a lábfejem, pedig mozgatni próbáltam. Na, mindegy akkor. A telefont is megpróbáltam elérni, de lehetetlennek bizonyult, már szinte görcsbe álltam, annyit próbáltam mozogni minden felé. 

 - Drágám, szólj, ha kell valami. - sietett be anyu seprűvel és felmosóval a kezében. 

 - Nem akartam kiabálni. - vontam vállat, de nem ment hihetően, ezért inkább hagytam. - Apu?

 - Majd jön, csak behívták dolgozni, de siet azt mondta. - sorolta anyu, miközben söprögette alattam a szilánkokat. 

 - Mint minden ilyen alkalommal. - sóhajtottam. 

 - Blair, mi.. - kezdte, de közbe szóltam.

 - Tudom, anyu, tudom. Annyira sajnálom. Nem ilyen életet érdemelnétek. - néztem rá szomorúan, és ahogy kimondtam a szavakat, szúrni kezdték a szemem a ki nem sírt könnyek.

 - Blair, nem kell sajnálnod, mert mi nem kényszerből csináljuk ezt. Jó, persze nem is szívesen, mert jobban örülnénk, ha egészséges lennél, de ha már így alakult, nekünk mindegy. A lényeg, hogy próbáljunk neked normális életet varázsolni ebből a borzalomból - itt körbe mutatott a szobán nem törődve azzal, hogy felmosó van a kezében - Azt akarjuk, hogy boldog legyél, ne élj korlátokkal. Végig velünk vagy, drágám, nekünk ez több mint elég. - mosolygott rám könnyei között. 

 - Anyu. - szipogtam. 

 - Kicsikém, ne sírj, kérlek. Nem tudom elviselni. - engedte ki anyu is magából a gőzt könny formájában. 

 - Ezek örömkönnyek. - mosolyogtam bátorítóan, pedig belül szomorú voltam. Nem örömkönnyek voltak, de ezt ő nem tudhatta. Nem szabadott tudnia.

 - Gil írt SMS-t, hogy jobban vagy-e már. - váltott témát anyu, a szemét törölgetve.

 - Biztosan aggódik, főleg, hogy egész este nem látott, és nem tudja mi van velem. - húztam el a számat. Szegény Gil, ilyenkor mindig magát hibáztatja, hogy nem lehet velem.

 - Gil itt volt végig. - én is, és anyu is értelmetlen fejet vágtunk. Én azért, mert nem értettem, anyu pedig azért, mert nem értette, hogy én nem értem. - Reggel ment haza fürdeni és átöltözni. Hamarosan érkezik, csak közbejött neki valami, ezért kicsit tovább marad, de siet. - mosolygott anyu.

 - Itt volt? - csodálkoztam. 

 - Persze. - bólintott anyu teljes nyugodtsággal.

 - De miért? Hogy-hogy? - egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egész éjszaka itt virrasztott mellettem, itt gémberedett el a széken, és semmit nem szól. Még vissza is jön majd. Nem fogtam fel.

 - Miért vagy meglepődve? - már anyu is csodálkozva nézett rám.

 - Mert nem marad itt soha sem. 

 - Blair. Kicsim.. - nyugtatott meg kicsit, karomat simogatta, mire felé fordítottam fejem. - Gil minden ilyen alkalommal itt virrasztott melletted, és vigyázott rád. Sosem hagyott magadra, csak ha már mi itt voltunk. Nem mondta egyszer sem?

 HOGY MI VAN???