Chapter I/2

Sziasztok!

Megérkeztem a második résszel, remélem ez is elnyeri tetszéseteket. Ha mégsem, akkor tudjátok a dolgotokat, kommentelni érvényes, ahogy a Chat is elérhető, valamint a feliratkozóknak is örülök.

Így, hogy témánál vagyunk megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem a feliratkozókat, akik segítenek abban van-e értelme a folytatásnak. Köszönöm nektek. Ahogy a kommentelőknek is, valamint a Chat-es írásoknak is. Tényleg, igazán hálás vagyok minden jelért. 

Hogy kezdődött a szünetetek? Vagy még nincs mindenkinek szünet? 

Hozzám már elérkezett a nyár, végre kipihenhetek mindent. Remélem. 

Kellemes szünetet nektek, akiknek elkezdődött azért, és akiknek még nem, azoknak pedig azért. 

Na már megint sok a rizsa. Tényleg ne haragudjatok érte, de ennyi alkalmam van kommunikálni veletek, és ezt ki kell használnom. :)

Hamarosan érkezem. 

Sok ölelés.xx

L.

|Második rész|

Teljesen ledermedtem a rémülettől, Gil rettentő dühvel nézett rám, azt sem tudtam jelen pillanatban fiú vagyok-e vagy lány, levegőt sem mertem venni, csak álltam ott, és lestem másodpercek sokaságáig. Gil mozdult, de csak addig, hogy idegesen a hajába túrjon, majd megforduljon, és a kapu felé menet kavicsokat rugdosson. Ideges volt, ez kétségtelen, de még mindig nem szólt. Csak állt, és bámulta a földet.

Szólj, Blair! - sürgetett a tudatalattim, de egy hang nem jött ki a torkomon, csak tátogtam, mint egy hal.

Gil nem fordult meg, nem szólt hozzám, semmit nem lépett. Talán rám vár? Hogy én mondjak valamit? De hát akkor miért ő jött ide? Jelet sem ad. Most biztosan ismét elrontok valamit, és a kapcsolatunknak annyi. Az agyam pánikba esett, mindenféle dolgokat kezdett komplikálni, és úgy kattogott, hogy már szinte fájt gondolkodni is.

Gyerünk már! - a tudatalattim nem hagyott nyugalmat, legszívesebben ordítottam volna, hogy hagyjon békén, de azzal semmi jót nem értem volna el.

Gil, szólalj már meg, kélek! - kértem magamban, ahogy szomorú tekintettel meredtem a fiú széles hátára. Fogalmam sem volt mit mondjak, az utca zaja beszűrődött az agyamba, és még nagyobb lett a káosz. Éreztem, hogy kezdek megőrülni, annyi minden volt már bennem, a tudatalattim jajgatása, az én kérlelésem, Gil mozdulatlan teste, a zaj, és minden más.

És akkor a selymes hang elvágta ezt a fülsüketítő zajt.

 - Egyedül voltam - mondta halkan Gil, nagyon kellett figyelnem, hogy értsem amit mond. - Egyes egyedül ültem a szobában, és csak bámultam magam elé. Senki sem keresett, senkinek nem hiányoztam, magam voltam - továbbra is halk volt a hangja, de közelebb léptem már egyet, hogy halljam őt.

 - És Eve? - az említett lány Gil barátnője, de ez elég komplikált, mivel sokat veszekednek - főként miattam, amiért olyan jóba vagyunk Gil-el - és állandóan megy a vita, aminek a vége mindig az, hogy Gil ráhagyja Eve-re, egy nap gondolkodási idő, aztán kibékülnek. Ez már hosszú idők óta így megy, és személy szerint ezt borzalmasnak tartom. Mert igaz, hogy Gil - nagyon, nagyon - tetszik nekem, de attól még nem leszek féltékeny a lányra, akit valójában szeret - még ha nem is én vagyok az -. Eve-vel nem vagyunk rosszba, amikor találkoztam velük, vagy éppen Gil-el lógtunk valahol, és Eve csatlakozott, akkor is remekül elbeszélgettünk, de mindig is szúrtam a szemét. Láttam mindig rajta, hogy szívesebben lenne csak Gil-el, és jobb lenne ha eltakarodnék onnan, de Gil sosem engedte. Akármennyire szabadulni akartam a helyzettől, Gil mindig megállított, és marasztalásra bírt. Legjobb barát, az egyszer biztos.

 - Hát ez a probléma gyökere -sóhajtott egy hatalmasat.

 - Gil, csak nem.... - kezdtem, de nem bírtam befejezni. A legrosszabbra gondoltam - mint mindig -, de féltem most igazam van.

 - Szakítottunk. Végleg - ettől féltem, hát ezért van így letörve. Odarohantam hozzá, és szorosan megöleltem. El sem engedtem hosszú percekig, szorosan öleltük egymást, lelki támasz és barát voltam egyszerre, egy testben. Tudtam, hogy sokat veszekednek, de Gil mindig is igazán szerette Eve-t. Láttam, és tudtam, mert vagy folyton róla beszélt - néha már rosszul esett, de tudtam nem szabad jelet adnom - , vagy pedig vele volt, én meg velük, és láttam hogyan néz rá. Igaz szerelemmel. Sose láttam még Gil-t sírni, még úgy sem, hogy évezredek óta barátok vagyunk. Egyszer sem sírt előttem, mert tudta, akkor nekem sincs menekvés. Soha nem mutatott könnyeket. Láttam már gyengének és elesettnek - mint most is például -, de sosem sírt. Talán így próbálta magát erősnek mutatni.

Most is vártam mikor kezdenek könnyek csurogni a vállamon, de nem hazudtolta meg magát. A vállam száraz maradt még akkor is, amikor Gil eltolta magát, és a szemembe nézett. Karjai továbbra is a derekamon pihentek, ahogy átölelt, és én sem eresztettem kezeimet a válláról.

 - Kösz - mosolygott rám szokásos "szekszisten"-es félmosolyával, amitől azonnal a padlón voltam.

Csak nyugodtan, kislány! - tudatalattim most sem hagyott cserben, arra emlékeztetett, amit magamtól is tudtam. Gil még egyszer szorosan magához vont, majd megkérdezte nem-e akarom behívni, mert kezd zsibbadni a lába. Ezen nevettünk egyet, majd persze azonnal bekísértem a laskába.

Anyu már készült a reggelire - már 10 óra körül járt az idő, de aki későn kel, az későn is eszik -, úgyhogy meginvitáltuk Gil-t egy jó kis bio reggelire. Igen, ugyanis nekem az asztam mellett rengeteg más - főként étel - allergiám is van, ezért oda kell figyelnünk, mit ehetek és mit nem. Anyu meg amúgy is egészségesen él, ezért maradtunk a bio dolgoknál.

Gabonapehely volt a mai menü, tejjel felöntve, banán karikákkal, a tetejét pedig fahéjjal szórta meg anyu. Tökéletes, egyik kedvencem a reggelik között. Éppen a sajátomra karikázgattam a banánt, amikor Gil sóhajtott egy hatalmasat. Éppen a konyhaszekrény felé állt, azaz háttal nekem - az étkezőasztalnál álltam - tehát semmit sem láttam az arcából.

Anyura néztem, aki szintúgy engem nézett, kérdő tekintettel arcán. Vállat vontam, és szomorúan elhúztam a szám, hogy úgy tűnjön, fogalmam sincs a dolgokról. Pedig mennyire hogy volt. Gil mellé sétáltam, mintha éppen poharat vennék ki, közben sietősen az arcára pillantottam. 

Csont száraz. Akkor csak egy bánat sóhaj volt, esetleg egy fáradt sóhaj, szomorú sóhaj, vagy ezek vegyítése.

 - Kérsz narancslevet? - fordultam enyhén a szomorkodó Gil felé. 

 - Aha - mosolygott rám, de láttam, hogy szomorú, csak anyu miatt volt normális.

 - Egy pillanat, felhívom apádat, Blair - szólt anyu, majd eltűnt a választ meg sem várva. 

Gyorsan megterítettünk Gil-el, néha vihogtunk igaz, de érezhető volt a feszültség a levegőben. Leültem a megszokott helyemre, Gil pedig mellettem foglalt helyet, anyu helye Gil mellett az asztal egyik végében volt. A másik végében általában apu ült, de mivel most dolgozott, így az üresen maradt. Az asztalra vittük anyu reggelijét is, hogy csak leüljön és már ehessen is. Hiszen eddig ő csinálta nekünk, most mi segítettünk neki. 

Falatozás közben mind a hárman csöndben voltunk, volt aki mert szent dolognak tartotta a reggelit - anyu - , volt aki szomorkodott - Gil - , és volt aki gondolkodott - én, mint mindig -.  Anyu hamarabb végzett, ezért felállt az asztaltól, és ki ment a nappaliba, mondván neki kezdődik a sorozata, de persze tudtuk, hogy csak egyedül akar minket hagyni. 

Még akkor is csendben voltunk, amikor hallottuk, hogy anyu TV-t kapcsol, folytattuk a reggelit.

 - Mi lesz velem? - kérdezte szomorúan Gil.

Nem tudtam mit válaszoljak hirtelen. Rá kellett volna vágnom, hogy semmi gond nem lesz, kibékültök Eve-vel és minden helyre jön. De nem így tettem. Hezitáltam, mert nem bírtam azt mondani, ami nem akartam. Azt akartam, hogy ne jöjjön vele össze újra, hogy felejtse el, és hogy akarjon engem. De hiába áltattam magam, ez sosem történhet meg. Furdalt a bűntudat, hogy még mindig hallgattam, pedig már rég engem nézett, és válaszra várt. Beszélnem kellett.

 - Minden rendben lesz - nyögtem ki erőltetett műmosollyal. Nehéz volt, de nem lehet neki is rossz, csak mert én egy lelki  - és testi - hulladék vagyok. 

 - Komolyan gondolod? Látsz még reményt? - kérdezett újból, én meg legszívesebben elrohantam volna - ha tudnék szaladni - , de nem tehettem. Erősnek kellett mutatnom magam, ahogy Gil tette mindig. 

 - Teljesen komolyan. Persze, hogy látom, hiszen remek páros vagytok. 

De velem jobb páros lennél. - a tudatalattim felébredt, és annyira igaza volt, hogy összeszűkült a szemem is. A gondolattal játszottam - ismét - , hogy Gil és én egy "mi"-t alkotunk, de sajnos ez csak a gondolataimban, és az álmaimban elérhető. 

Sajnos.

Pedig de jó is lenne, együtt sétálgatni, teázni, beszélgetni, nevetni, csókolózni, és szeretni egymást örökké. Ugyan az, mint most van - legjobb barátok - csak extrákkal. Jó lenne tudni, hogy úgy szeret, ahogyan én őt, és tényleg igazak az érzései, Eve-t elfelejti, és örökké velem marad. Gyerekeink lesznek, házasságban élünk majd, és boldog nyugdíjasokként halunk meg, együtt. De ez csak egy álom. A legszebb álmaim sorozata eddigi életemben. Néha már ijesztő, hogy mindig ugyan arról álmodok - Gil-ről - , és hogy mindig folytatódik. Boldogan élünk, mindig más napokat álmodok, van amire nem emlékszem, van amikor visszaugrik pár napot, van amikor előre halad, de a szál ugyan az. Gil és én. Már egy jó ideje. Semmi másról, csak róla. Betegesen róla.

 - Blair remélem igazad van. Annyira szeretem - hajtotta le fejét az asztalra.

A legrosszabb dolgok közé tartozik, hogy az aki neked tetszik azt mondja, hogy mást szeret. Mást kíván, és mással akar lenni. Nem veled. Mert te csak barát vagy. Csak egy barát, és több nem is lehetsz. Rettenetes érzések egyike. Majd belehaltam, ahogy ott feküdt félig az asztalon, és azt mondta ő szereti. Elhiszem, meg szeresse, semmi bajom Eve-vel, de én voltam előbb Gil-nek, mindig én vagyok mellette, és mindig én vigasztalom amikor összevesznek, vagy bármi van. Én vagyok mellette, senki más, a haverjai csak lelki támaszok. Én vagyok az, akihez jön azonnal ha baj van, aki meghallgatja, és segít amiben csak tud. Többnyire mindenben, mert annyira fontos nekem, hogy kútba ugranék érte. 

De ez a vonzalom egy irányú. Részemről erős szenvedély, részéről legjobb barátság. Semmi több. És ezt meg kell szoknom végre, mert ez lesz a vesztem. 

Megsimogattam a haját, mert tudtam, hogy szereti. Vajon ezt Eve tudja? 

Te hülye, biztosan tudja. - Idióta tudatalatti, elegem van belőle. Mindig jön, és az orrom alá dörgöli a legrosszabbakat. 

 - Tudom, hogy szereted - fájdalmasan mondtam ki a szavakat.

 - Ő is szenved valahol most? - emelte fel a fejét, és a legszomorúbb Gil tekintettel meredt rám. 

 - Biztos - nyögtem ki.

 - Miért szenvedünk mindig? - újra lehajtotta a fejét, akkora erővel, hogy azt hittem koppan egyet a feje az asztalon, de végül megúszta.

 - Ilyen az élet - húztam el a szám, miközben tekintetem az új készülékemre tévedt, amit nem rég hozott a postás. Igazságtalan. Az élet igazságtalan.  Én már csak tudom. 

Könnyek csípték a szemem, ahogy a készülékre bambultam. 

 - Ne haragudj, pont neked mondom ezeket - eszméletem fel Gil hangjára, és azonnal odakaptam a fejem. 

 - Mi? - rántottam oda a fejem, engem nézett. 

 - Te tudod a legjobban milyen igazságtalan az élet, én meg pont neked pampogok róla. Ne haragudj - sóhajtott ismét. 

 - Meghallgatlak. Tudod.

 - Tudom. És kösz - mosolygott rám őszintén. 

 - Nem kell köszönni - mosolyogtam vissza.

 -  Azt hiszem én megyek, majd beszélünk még - állt fel az asztaltól. - Köszönöm a csodás reggelit! - kiabált be anyuhoz a nappaliba.

 - Egészségedre, drágám - kiabált vissza anyu.

 - Kikísérlek - álltam fel én is.

 - Tényleg köszönök mindent - fordult vissza hozzám már a kapuból.

 - Szívesen. 

Ekkor volt az a pillanat, amikor egy csodás csók csattanhatott volna el. Ahogy ott állt fölöttem, fogta a kezem, és csábosan mosolygott rám. Engem nézett, és édesen mosolygott. 

 - Menned kellene - suttogtam a csöndbe. 

 - Mennem - suttogta ő is. - Pá - hatalmas puszit nyomott az arcomra, majd kacsintással távozott.

Amíg be nem fordult a sarkon, addig néztem utána, de nem fordult vissza, eddig egyszer sem fordult vissza. Mindig néztem, ahogy sétál, szinte már elemeztem minden mozdulatát. De ő sosem nézett vissza. Egyszer sem. Soha. Nem hiszem, hogy megérem, amikor végre hátrafordul, és puszit dob a kezével. Álmom válna valóra azzal a mozdulattal.

Besiettem a lakásba, mert éppen kijött a szomszéd, és nem akartam, hogy megkérdezze hogy vagyok. Mindig megkérdezi, majd megy tovább a dolgára. Nem is érdekli igazán. Ahogy senkit sem. Nem érdekli hogy vagyok, csak sablon kérdés, hogy kedvesnek higgye mindenki. Undorító emberek. 

Bementem elpakolni a konyhába, és ahogy a mosogató felé léptem megcsapta az orrom Gil illata. Tusfürdő, a különleges parfümje, és az a csodálatos Gil illat. Megálltam, és a szekrénynek támaszkodtam, mélyen beszívtam az illatot. Gyorsan abba is hagytam, mert éreztem, hogy a tüdőmnek nem tetszik ez a gyors és mély levegővétel. Elegem van az életből, az életemből. Nekem miért nincs olyan normális életem, mint a többi embernek? Miért pont én lettem ilyen elcseszett? Miért lettek elcseszett emberek? Örök kérdések. Kezd fájni a dolog, hogy így szenvedek, annyi bajjal. Anyukám tehet róla a legkevésbé, mégis ő szenved miattam, pedig neki nem kellene, nem ezt érdemli. Egy gyönyörű kislányt érdemel, aki egészséges, jó modorú, kedves, aranyos, és segítőkész. Tökéletest, a legjobbat érdemli. Nem engem. Engem senki nem érdemel meg. 

 - Drágám, használni kellene a gépet, dél körülire írták a bevételt - jött be anyu a konyhába, kezében a szippantós gépemmel. 

 - Oké, menjünk - sóhajtottam, megszakítva a gondolat menetemet, és elindultam a nappali felé, amerre anyu tartott az újabb szörnyű -  a dokik szerint hatásos - készülékkel. Kezdődik minden onnan, ahonnan abbamaradt. 

Undorító betegség.