Chapter I/1

Hát sziasztok, ismét :)

Tudom, háttal nem kezdünk mondatot. 

Meghoztam a friss részt, amit nagyon sokáig írtam, tudom, de van rá magyarázatom. Iskola. Gondolom érti mindenki. Utolsó hetek, napok, véghajrá, év végi hajtás ezerrel, javítások, dolgozatok, felelések, beadandók, szokásos. Hát ez volt most velem is, rengeteg beadandót - 7-et(!!!) - kellett csinálnom a hétre/héten, és még csak Szerda van. Nagyon ramatyul érzem magam most is, majd el alszok, fáradt vagyok testileg, lelkileg, és legszívesebben betiltanám a sulit pár évre. De persze ezt nem lehet - sajnos - . 

Igazából már tegnap késő este kész volt a rész, de még nem javítottam elírást benne, meg ilyenek, úgyhogy gondoltam feles munkát nem oszthatok meg, ezért csak most rakom ki - remélem nem nagy gond - . Így is elég későn érkezett az új rész, sűrűbbre terveztem, de ezt nem mindig tudom megvalósítani. 

Ennyi voltam, hamarosan érkezem.

Sok ölelés. xx

L

|Első rész|

Reggel a szokásos dolgaimat végzem indulás előtt, amikor csöngetnek. Gondolkodom kinyissam-e, mert már volt arra is példa, hogy kinyitottam, aztán senki nem volt ott, elfutottak, láttam, ahogy szaladnak az utca vége felé, és közben azon nevetnek mekkora balfasz vagyok én. Hát haha, nagyon mulatságos valóban. Ne velem szórakozzanak, hanem olyanokkal, akik vevőek rá. Mert én speciel nem.

A konyhapultnál ülök, és a folytonos csengetést hallgatom. Próbálok mélyeket lélegezni, épp az imént vettem be a gyógyszeremet, és még nem állt be rendesen a légzésem. Csöngés, csöngés, csöngés.

 - A francba! - álltam fel idegesen és az ajtóhoz siettem. Mérgesen kitártam az ajtót, akkora sebbel-lobbal, amekkorával vagy tudtam. - Mi van? - kiabáltam, és nem számítottam arra, hogy akit az ajtóban találok nem egy röhögő srác, vagy az üres levegő lesz, hanem egy ijedt tekintetű postás, kezében a hatalmas csomaggal, amit én rendeltem a netről valamelyik nap.  - Oh, elnézést kérek - pirultam el egyből, majd köhintettem egyet, zavarban voltam.

Zavaromban mindig a ruhám szélét piszkálgattam, vagy a hajamat csavargattam, a földet bámulom, hasonlók.

A postás gyorsan a kezembe nyomta a csomagot és már el is szaladt.

 - Na ő se jön többet hozzánk. - anyu hangja szólalt meg mögöttem.

 - Gondolod? - nevettem fel kínosan, majd becsaptam magam előtt az ajtót. - Mindent láttál? - fordultam meg anyu felé.

 - Itt álltam mögötted, kicsim. - mosolygott anyu gonoszan. 

 - Remek. Egy újabb ember aki frászt kap tőlem. - tártam szét a karom, majd anyu mellett elsétálva az étkezőasztalhoz léptem, és letettem a nagy csomagot. Minden normális ember ruhákat, különböző csecse-becséket meg díszítő elemeket rendel a netről, én meg valami szerkezetet, aminek fogalmam sincs mi a neve, de a dokim szerint ha este használom, akkor majd jobban tudok aludni éjszaka. Hát legyen igaza, mert pár hete elég nyugtalanul alszom, van hogy felkelek, és egyszerűen nem bírom levegővel. Ha valaki esetleg nem jártas ilyen téren, akkor elárulom, hogy a asztmás embereknek találtak fel ilyen különböző "pipákat" - ahogy én hívom - , amiket ha befújunk a szánkba, és letüdőzünk, pár másodperc, és könnyebb lesz a légzésünk. Nem valami észvesztő szerkezet, de hatásos, az biztos. Viszont múlthéten, amikor a dokinál voltam vizsgálaton, akkor mondta, hogy ez így nem igazán megy, hogy minden éjszaka arra kelek, hogy éppen fulladok. Ezért adta nekem ezt a kis szerkezetet, amit végre sikerült kiszabadítanom. 

 - Egy újabb trófea a polcon. - húztam el a számat, a készüléket felemelve. Sokadik kütyü már, amit használnak rajtam, rengeteg gyógyszert kaptam már, ami elősegíthetné, hogy én ezt a betegséget valaha is kinőjem - orvosok állítják, hogy ki lehet nőni ezt az élet megkeserítő betegséget - , de nem igazán vettem észre változást. Egyik ugyanolyan, mint a másik, nem különböznek egymástól, de a dokim merészen állítja, hogy javulok. Hát ez remek, magamon nem veszem észre, ugyan olyan selejt vagyok, mint akkor voltam, amikor a kórházban közölték velem, hogy ez van, ezzel fogok élni. 

Szar érzés, amikor olyan dolgot közölnek veled, amiről nem dönthetsz, csal megtörténik, és el kell viselned. Mint amikor elesel. Te nem dönthetsz, hogy el akarsz-e esni vagy sem. Csak megtörténik, és te a talajra zuhansz. Ha ezt a nagy valakik ott fent metaforának akarják hívni, akkor igazat adok nekik. Mindig is az elesést hoztam fel, mint példa, amikor arról kérdeztek milyen volt ott lenni a tényközlésnél, és nem tenni semmit. Igen, valóban tehetetlen voltam. Valóban nem dönthettem róla. De engem nem hiába neveznek az ápolók harcosnak. Ez is menni fog. Túl fogom élni ezt a szart, és megmutatom, hogy képes vagyok rá. 

 - Jaj, drágám, hidd el, hamarosan jobb lesz. - nyugtatott anyu szomorú mosolyával, ami mindig a szívemet facsarta. 

 - Anyu, minden alkalommal ezt mondtad, és még mindig ugyan ott tartunk. - persze én nem őt hibáztatom, de a dokimat, sem az orvosokat, sem magamat, sem senkit. Én az életet hibáztatom, hogy mégis miért én, vagy egyáltalán miért mások? Miért kellenek a betegségek? Miért nem lehet minden ember normális, és egészséges? Miért nem lehetek én is olyan, mint a sportolók? Az életet hibáztatom, amiért ilyen elcseszett sorsot szánt nekem. Hibáztatom, mert megkeserítette az életemet. És hibáztatom, mert tudom, sosem leszek jobban. Bárki akármit is mond. Én érzem, nem ők.

 - Azért, hogy tudd, van remény. 

 - De ha nincs, akkor nem kell áltatni. Tudom anyu, hogy mind feleslegesen gürcöltök velem. Én nem gyógyulok már meg, érted? - könnyek csípték a szemem, és a torkomban csomó keletkezett. Rettenetes volt ezt így anyu arcába vágni, mert tudtam, benne van remény. Van benne remény, hogy egyetlen lánya felépül, és boldog lehet végre. De ez nem lesz. Sosem leszek igazán, önfeledten boldog. Már nem. 

 - Blair, én hiszem. És akármit mondasz, hinni is fogom. Mert szeretlek, és azt akarom jobban legyél. És jobban is leszel, higgy nekem. Egy kicsit. Kérlek. - anyu könnyes szemmel állt velem szemben, ahogy hetente egyszer mindig szokott. Minden héten szó van erről, és én mindig azt állítom, ő mindig ezt, aztán mondja higgyek neki, én azt mondom hiszek, miközben az ellenkezőjét állítom. Meg akarom nyugtatni, és boldogabbnak látni végre. Ennyi harc után megérdemel már egy kis nyugalmat. 

 - Hiszek neked. - felelem halkan.

 - Köszönöm. - tör ki anyuból a fulladozó sírása. Zokogva ölel át, és hajtja fejét a vállamra. - Szeretlek.

 - Szeretlek. - ölelem én is szorosan, miközben belőlem is előtör a sírás. Őt sajnálom legjobban ebben az egészben. Szenved azért, amiről nem tehet. Nem tehet arról, hogy ilyen elcseszett hulladék lettem. Nem tehet semmiről, mégis szenved. Miattam. Mert szeret. És én is őt, mindennél jobban ezen a mocskos világon. 

A szokásos adagnyi sírásunk után felsiettem a szobámba, hogy rákukkantsak a netre kicsit, böngésszek, híreket olvassak, és persze a Facebbok sem maradhat ki. Rengeteg új hír volt a nagyvilágból, amit lassan nyálaztam át, de becsületesen elolvastam, ahogy mindig is tettem. Nekem első mindig is a hírek olvasása volt, és szerintem lesz is sokáig, ugyanis tudni kell rólam, hogy nem igazán nézek TV-t. Ha lehet, akkor egyáltalán a közelébe se megyek. A sorozatokat, amiket szeretek, azokat is interneten nézem, filmeket szintúgy, zene csatornákat utálom, mert nem értem mi abban a jó, ha három zenénként reklám van. Megunják a népek az egészet, amíg várják a reklám végét. Meg úgy összességében a reklámokat utálom én is. Semmi értelme. Oké, benne van a dologban, hogy reklám is KELL, mert szerződésben vagy parancsban vagy miben van ezeknél a csatornás embereknél, de ha rajtam múlna törölném mindet.
Ezért marad a net, amim nincsenek reklámok, se hirdetések, semmi zavaró tényező, csak nyugodtan végig nézem a filmet, és ennyi.
Elérkeztem a Facebook-hoz, amit ha lehet mindig utoljára hagyok. Ugyanis nem igazán vagyok oda érte. Persze akinek van sok barátja, az nyilván felnéz minden nap. De aki olyan, mint én, hogy félig remete életmódot fojtat, na annak már kevésbé. Ha ki lehetne emelni, akkor csak egy barátnőm van. Kate. Meg persze Gil. Csak ők. Persze mindenkivel jóba vagyok az osztályból, suliból - többé kevésbé - , de olyan nincs, aki rám írna, hogy "sziamizu". Csak ha házi kell, vagy beadandó, vagy témazáró feladatok, vagy mit mondott a tanár órán, mert nem figyelt, vagy vigyem már holnap az xy füzetemet, mert ő nem írt órán, és beszedik a füzetet, stb. Felszínes kapcsolatok, amikkel inkább nem is foglalkozom. Mint ez a társadalom. Felszínes. Csak a tökéletest keresi, a különlegest leszarják mindenhol. Iskolákban is az okost keresik, nem a tökéletest. Akkor miért nem lehetne ezt sokszorosítani a világban?
Miközben görgettem  kezdőlapot - sok marhaságot eltekerve - , és azon agyaltam milyen undorító társadalmat élünk, kettőt dobbant a szívem. Felugrott egy Chat ablak. Gil írt.

szia, figyu gyere mar ki a hazatok ele 

hello, mikor?

kb most

miert? fontos?

nagyon

megyek

Kissé zavartan, és persze izgatottan baktattam le a lépcsőn. Vajon mit akarhat? Rájött, hogy tetszik nekem? Általában mindig ez az első opció, ami eszembe jut. Vagy valamiért dühös rám. Attól is frászt kapok, talán annyira berág rám, hogy megutál. Azt nagyon nem akarom, már alsós korom óta a barátom. Kezdek félni. Rettegek. De ajtót kell nyitnom. Kinézek az ablakon, látom, hogy ott áll. Görcsöl a hasam. Izgulok. Félek. Szorul a levegőm. Gyorsan még egy szívás a pipából. Nem, már nincs idő. De muszáj, mert elájulok. Oké, gyorsan. Odarohanok a konyhapulthoz, kikapom a kis dobozból az ott tartott pipámat, gyorsan tüdőzök belőle kettőt, várok kicsit, hogy megnyugodjak - semmi esély rá, de próba szerencse - , és már megyek is az ajtó felé. Már a kilincsen a kezem. Már markolom a kilincset. Lenyomom a kilincset. Érzem a friss levegőt az arcomon. Kinyitom az ajtót. Gil áll velem szemben komor arccal.